In memoriam

- dr. Varga Lajos -

Ha kimondom azt a szót, hogy iskola, emlékezetemben először mindig a harkányi jut eszembe. Mindannak, amivel ma foglalkozom, itt van a forrásvidéke. 1960 őszén egy szerény, tisztelettudó fiúcskaként léptem be az iskola főbejáratán, azt remélve, hogy az itteni tanárok segítenek nekem "valakivé" válni. Tudnivaló, a gyermek csak egyéneket lát. Így láttam én is akkor, így az emléke­zetem is egyénekhez kötött. Ez az osztályomra és a tanári karra egyaránt érvényes. Azt persze felnőtt fejjel már tudom, hogy ha valami közöset kivonok mindegyikből, egészen új dolog jön létre. Ezt a kivonatot nevezem én harkányi iskolának.

Elmondhatom, az osztály, amelynek tagja voltam, színes volt. Ma is fújom a névsort: Bagó Jani (a lovak szakértője volt, s ezt irigyeltem nagyon), Bari Jóska (nagyot tudott ugrani távolba, s magasba egyaránt), Batizi Jani (milyen finom szendvicsei voltak, s a jó szívét gyakran kihasználtuk), Bíró Sanyi (pillanatok alatt fel tudta magát "fújni"), Boros Árpi (mindig komoly és visszafogott), Döme Zoli (víg kedélyű, humort szerető), de nem sorolom tovább. Ugyanakkor az osztályunkban csak ideig-óráig volt hajlam a klikkesedésre.

Nemcsak az osztály emlékezetes számomra. Csupa nagyszerű, elmét foglalkoztató, embert faragó tanáraim voltak. Baranyai József, aki az iskolát igazgatta, matematikát tanított, példát adott higgadtságból, kiegyensúlyozottságból, nagyvo­nalúságból. Nyolcadikos korunkban Keresztes Lacinak, s nekem megengedte, hogy Drávaszabolcsról félóra késéssel érkezhessünk az első órára. Ez kettőnk számára óriási engedmény volt, ugyanis három éven keresztül negyed hét előtt már az iskolában voltunk. Tanultunk és pingpongoztunk a tanítás megkezdéséig. Markovics János testnevelő tanárral nagy derbiket vívtam. (Most olvasom a gyászjelentést: ő is itt hagyott bennünket. Nyugodjon békében.) Sokat tanultunk Dömötör tanárnőtől, Vass Margit tanárnőtől, Kresz tanár úrtól. S milyen a kamaszodó diák? Izgalommal vártuk Vida tanárnő óráit! Fiatal volt, reprezentatív, esztétikai élményt nyújtott. Jó szívvel emlékszem vissza a mindig vidám Kiss István tanár úrra, akit felnőtt fejjel "bohém" jelzővel illetnék, s ezt kedveskedésnek szánnám.

A példaképem persze Kiss József volt, az általam elismertek között a legnagyobb. A szülőfalumból származott. Emberi tekintélyét előttem azzal alapozta meg, hogy a nyári szünetekben megjelent a falujában, és segített családjának a mező­gazdasági munkákban. Látod, mondta mindannyiszor édesanyám, ő tanár, és nem restelli a fizikai munkát.

De mi volt az alapja a tanári tekintélyének? Nagyon jó tanár volt, sokat tanul­hattunk, és tanultunk is tőle. Szakmai felkészültségét, módszertani kulturáltságát példaértékűnek nevezem. A szófajok rendszerezését, a definíciókat példákkal a kettesért illett tudni. Azután innen indulhattunk felfelé. Ha jól válaszoltunk a kérdésre, hármas és így tovább. Nagyon emlékezetesek az órai mondattani elemzések. "A hamar munka ritkán jó" - mondta, ha valaki nagyon gyorsan elkészült. Ma is kívülről fújom az igekötőket, s tudom, hogy mely szavak végén rövid az "u". Feleléskor izgalommal lestük a kis füzetét, amelybe az éppen kiszemelt felelők kis jegyeit írta be. Ötöt? Hatot? S ezek átlagából jött ki végül a nagy jegy. Valahogy így. Azután egy róla szóló újságcikkből megtudhattuk, hogy valamilyen új módszert alkalmazott. Ez nem szokványos felelés volt. Emlékezetem szerint a cikkben szó esett a frizurájáról is, amit Kennedy-frizuraként írt le az újságíró. Indulatait, szenvedélyeit a "dobogóra" is felvitte. Nagyon pedáns tanár volt, nevelt bennünket, ami ránk is fért. Ha bejött az osztályba, és e szavakkal figyelmeztetett: "Szeméten csak szemét trónol!", akkor tudtuk, padunk alatt a parkettán szemét van, amit illik felvenni. Magázott bennünket, ha nagyon haragudott ránk. Dühös akkor volt, ha valamelyikünk előző órai figyelmeztetése ellenére a dolgozatírásra valamit nem hozott el. A szertári randevút én szerencsére megúsztam. Az akkori korholásaiból az derült ki, hogy értünk kiabált velünk.

Nagyon emlékezetesek maradtak azok a magyar órák, amikor Kiss József szavalóversenyre készítette fel az osztályát. Mindenki egyenlő eséllyel indult. A megmérettetéseken mindig izgalommal, ugyanakkor szívesen vettem részt.

Az énekkart Matild néni vezette, kedves, nyugodt, szakmáját szerető, értő asszony. Sosem felejtem el együtt érző tekintetét, amikor egy ünnepi rendezvényen én énekeltem a szólót, és előtte hirtelen berekedtem. Biztatott és nyers tojást itatott velem. Végül is elénekeltem a dalt, de nem volt olyan csengő a szopránom.

Magával az iskolával tanárképző főiskolás koromban a gyakorló tanításomon kerültem megint kapcsolatba. Harmadéves voltam már ekkor, és nagyon büszke, hogy az alma materben taníthatok. Mindenki kedvesen fogadott, s kollégaként viszonyult hozzám. Különösen sokat köszönhetek a két szaktanáromnak, Dömötör tanárnőnek és Gyarmati Jenőnek. Megkedveltem a tanítványaimat is, akik között "meglepetésemre" ott voltak a hajdani tanáraim gyermekei is...

dr. Varga Lajos