In memoriam

- Hepp Gyuláné -

Igazi világom a tanítás volt.

1972-ben kerültünk Harkányba a férjemmel. Ő a központi iskolába, én Kovácshidára, egy osztatlan négyosztályos csoportba kerültem. Nagyon féltem, mert osztatlan csoportban eddig nem tanítottam, de pedagógus életpályám legszebb 3 éve következett. (14–16-os létszámú kis alsó tagozatosok, akik szerettek iskolába járni, tanulni. Azok a csillogó, értelmes, mosolygós szemek, hálás tekintetek, akik csak úgy nyelték a tudás csíráit. Egyedül voltunk a faluszéli kis iskolában, senki, semmi sem zavart bennünket.

1975-ben kerültem Harkányba, ahol napközis csoportot kaptam. Kecskemétyné Aranka nénivel voltunk alsós napközisek. 1977-ben, a körzetesítéssel megszűntek a kisiskolák, Harkányban pedig párhuzamos osztályok lettek, akkor kaptam az alsó tagozatban osztályt. Egy darabig Földesiné Edit nénivel, majd Somogyiné Babi nénivel tanítottuk a párhuzamos osztályokat. Felmenő rendszerben 1–3. osztályig vittük a gyerekeket, majd átadtuk őket a felső tagozatnak.

A tanításon kívül is sokat foglalkoztunk a gyerekekkel. Túráztunk, kirándultunk a "Kisdobos" mozgalom keretében. Kerékpáron látogattuk meg a környező falvakban lakó osztálytársaikat, ahol az igazi falusi élettel ismerkedtek a gyerekek. (istálló, baromfi, tehén, kutya, macska) A kovácshidai ormánysági múzeumot is megnéztük. Szóval megismerkedtünk a szoros környezetünkkel.

Másodikban már megyénk központjával, Péccsel barátkoztunk, aztán harmadikban hazánk fővárosába, Budapestre is eljutottunk. Amikor Szigetvár ostromáról olvastunk, természetes, hogy Szigetvárra, a várba mentünk, vagy Mohácsra, a temetőbe, és a Csele-patakhoz is elvittük tanítványainkat. Tanítványaim közül volt jó és gyengébb képességű tanuló, de úgy érzem, hogy mindenkiből ki tudtam hozni a maximumot. Mindenkiből rendes emberke lett. Vannak köztük orvosok, mérnökök, pedagógusok, iparosok és más foglalkozású emberek.

A két sikertelen igazgatóválasztás után megbízott igazgató lettem az utolsó két évben. Igyekeztem ott is megállni a helyem, a kedélyeket lecsillapítani, aránylagos békét teremteni, mert igen megosztott volt akkor a nevelőtestület, de az igazi világom a tanítás volt, amikor lehetett, ott is inkább azt csináltam.

Kollégákról csak annyit: amikor Harkányba jöttünk, hasonló korú, hasonló problémákkal küszködő pedagógusok közé kerültünk. Könnyű volt beilleszkedni a csapatba. A tanításon kívül sokat voltunk együtt, névnapoztunk, szilvesztereztünk. Közösen főztünk, sütöttünk, jókat buliztunk. Közülük már sokan elmentek és valahol az égi mezőkön folytatják munkájukat.

Nyugdíjazásom után még két évig tanítottam, aztán '93-ban végleg otthagytam az iskolát. Sokáig (talán még most is) hiányzott a tanítás, az órák komoly munkája, a gyerekek szeretete, a közösen szerzett munka öröme, a csengőszóra sorakozó gyerekek nyüzsgése. A 38 év munkája után azt hiszem, minden ember nagy űrt érez magában, de volt két unokám, akik ezt az űrt igyekeztek betölteni, így talán nem volt olyan nehéz az elszakadás.

Ma már, mint 20 éve nyugdíjas, sokszor eszembe jutnak az ott töltött évek és ilyenkor csak a szépre és jóra emlékezem.

Hepp Gyuláné